Kesze-kusza

Nnnnna. Most, hogy alig egy fél napja írtam, hogy egészséges vagyok, mint a makk, képzeljétek az történt, hogy megfáztam. Mire is jó, ha az ember megfázik és nem tud aludni? Hát elmondom én Nektek kérem szépen, a világon semmire, azon kívül, hogy van ideje bőőőőőőven levelekre válaszolgatniii, facebookon navigálniii, blogot írniii és ennyi.
Hogy mikor fáztam meg, azt nem tudom, de sokkal több tippem van rá, minthogy érdemes volna ezen gondolkodnom. Gyakorlatilag bármikor megfázhattam. Igen. Tulajdonképpen azóta, hogy megérkeztem, egészen a tegnap estéig bármikor. Hm... Akkor vajon miért jár folyton az a fejemben, hogy mikor fáztam meg??? Na mindegy.
Most harangoznak. Mindenhol harangoznak hajnali hatkor???
Elálmosodtam... Lefekszem. Mingyá-mingyá kelnem kell.
És most folytatom, bár azóta, ha jól számolom másfél nap telt el, hogy elkezdem írni ezt a bejegyzést. Már nem is vagyok megfázva... Ma reggel elaludtam, illetve nem... naaa. Kezdem az elején. Vagyis hát valahol kezdem, amit kinevezünk elejének.
Tehát tegnap monjuuuuuuk... dél. Nem, este.
Hogy kipihenjük a napot, este lementünk szaunázni. Öregem, na igen, az igazi pihenést jelent. Rögtön be is mutattam szaunamesteri tapasztalataimat, amit Berlinben lestem el egy szaunamester-lánytól, aminek az lett a következménye, hogy leperzseltem a békésen pihengető, egyébként hulla fáradt kollégáimat. Nagyon nem ellenkeztek, mert amúgy sem volt sok erejük rá, de ezek után csöndesen átadták magukat az olvadásnak és már nem gondoltak a holnapra, amikor egymillió vendég fog érkezni, hanem csak tűrték, hogy a forróság bekebelezze fáradt testüket. Háromszor melegedtünk és hidegedtünk aznap este, és közötte mindenféle jó ötletek pattogtak ki az agyunkból, hogy hogyan lehetne még szebbé és jobbá tenni a szállodát. Például volt egy olyan, hogy kiverhetnénk az ablakokat a pihenő fölött, és alkalmazhatnánk valakit, hogy télen ott folyamatosan havat hányjon be a szaunából kikászálódók számára, vagy még jobb ötlet, hogy egyenesen oda hányjuk a havat télen, és akkor nem kell valakit erre külön alkalmazni. Viszont ekkor felmerült az elolvadó hó problémájának kérdése, melyet ugye valahova el kell vezetni. Mivel ekkor már teljesen kipihentük a napot, ki tudtuk találni erre is a megfelelő megoldást. Például, hogy a földbe üthetnénk egy lyukat, ahol elfolyhatna a hólé.
Aztán a többiek, akik ekkortájt végeztek, eldöntötték, hogy elmennek az egyetlen kocsmába - melynek elegánsan Shakespeare a neve - iszogatni. Mondhatjuk, hogy én addigra már kipihentem magam, de egy kis extra pihenés sose árt, gyorsan magamra kaptam hát valami göncöt, és elmentem velük inni. Namármost kérem a Sékszpírbe az átlag korosztály 16-18 év között van, van egy csocsóasztal és egy táncos rúd. Ittunk hát egy sört, és a két szórakozási lehetőség közül a csocsó mellett döntöttünk. Természetesen az a csapat nyert, amelyikhez én tartoztam. (De ezt amúgy is tudtátok) Na szóval a meccs végén hatalmas kihívással szembesültünk: kettő darab osztrák fiatal "meccsre szólított" minket! Na de nem ám akárhogy. Öregem, a kissrác letépte magáról a kabátot és úgy odavágta az ötvencentest az asztalhoz, hogy szinte megállt a szaunázástól amúgy is nyugodalmasan dobogó szívem. Ezek után székhez verte a sapkáját, mert a földön nem volt erre hely, elfordította fejét, és mindenfélét üvöltözött, mintha a győzelemről és a legjobbak dicsőségéről. A szavakat nem értettük ugyan kristálytisztán, mert olyan akcentusban beszélt, amilyenhez foghatót még soha nem hallottunk sem itt, sem máshol a nagyvilágban - részeg osztrák fiatal akcentus lehetett - de a gesztusokból értettünk, következhetett a meccs. Na mire tippeltek? Hát persze, hogy elkentük őket, mint ír vajat a pirítóson. Ekkor történt meg az, ami még a foci történetében soha: a magyarok legyőzték az osztrákokat.
Még egy kicsit gondolkoztunk, hogy kipróbáljuk-e a csövet is, de féltünk, hogy lecsuknának kiskorúak megrontásáért, ezért szépen fizettünk, és hazamentünk. Gyerekek tizenakármennyi eurót ittam el, melyhez tartozott két sör és két Repülő Szarvas, de bódulatnak még szelét sem éreztem... Otthon ötezerből azért már be lehet rúgni... (Nem, nem járt itt sem még a Télapó, ez másféle szarvas volt, olyan italféle.)
Szóval hazamentünk lefeküdni. Reggel méltatlankodva ébredek, hogy kopognak az ajtón. Elképzelni nem tudtam, hogy ki merhet engem ilyen hajnalban zavarni, de persze összeszedtem minden nyugalmamat és kinyitottam az ajtót. Reggelihez hívtak. Kiderült, hogy fél tíz volt, én meg tízkor kezdtem aznap... Már hiányoltak.
A délelőttöt nem mesélem, mert unalmas. Délután recin voltam, vidáman nézegettem a téli programokat a prospektushoz - egyébként vannak olllllyan vicces sportok, vagy mik! - na mindegy, nézegetem tehát ezeket, mire elkezdtek megérkezni a vendégek, persze mind egyszerre. Attól fogva, mint a mérgezett egér rohantam egyikkel a szobába, másiknak mondtam, hogy mi van, harmadiknak, hogy hova parkoljon, negyediknek nem tetszett a szobája, közben takarítottunk gyorsan másikat, közben fent csengettek, közben egyik nem akarta ideadni a foglalás-papírját, és négyre úgy éreztem magam, mint három citrom. Eztán következett a vacsoráztatás. Lezavartuk egy óra alatt. A pincér kolléganőmmel - Timinek hívják, csak hogy majd tudjátok - nagyon jól együtt lehet dolgozni. Na jó, összetört közben egy készletnyi tányér, kevesebbet számolunk a sörös és boros poharakból is, és véletlenül három vendéget is likvidáltunk a repülő késekkel, de amúgy tényleg minden oké volt.
Aztán mostam.
Kedden megyek túrázni megint, csak ketten Vicával. "Majdnemfelfedezünk" egy új túraútvonalat, hogy majd oda is lehessen vinni a népeket. Azért csak majdnem, mert ő már volt egyszer, de akkor annyira rohant, hogy nem akar még elindulni arra csoporttal. Meg különben is na, akarunk egyet sétálni, jó? Próbálok majd fényképezni, ha nem fagy megint le a gép...
Most lefekszem, holnap 11-kor kezdek, elég ciki lenne elaludnom...

Ákosnak a pincéből üzenem a Vendégek és a borz című bejegyzésemhez kapcsolódóan, hogy nem azért csináltam neki a világ legjobb cappucinóit, hogy most érezze úgy, hogy igazán kollégák lettünk, amikor már nem is vagyok ott, de hozzáteszem parantézába, hogy értem a dolgot, átérzem és elfogadom.
Minden tiszteletemet küldöm továbbá azoknak is, akik szeretettel gondolnak az írásaimra, köszönöm Édesanyámnak, Édesapámnak, köszönöm Nektek drága barátaim, köszönöm a tanító néninek, az 5-8-as magyar tanáromnak, köszönöm az életnek, a világnak, Istennek, és utoljára, de nem utolsó sorban a könyveknek, első sorban Rejtő Jenőnek, Karinthy Frigyesnek és Tamási Áronnak, de mindenképpen kiemelve még sok nevet, amit most nem emelnék itt ki, és még köszönöm Nagytatámnak, aki tudom, hogy büszke lenne rám, sőt mind a kettő és a nagymamáim is büszkék lennének, és még a testvéreimnek is köszönöm, és a rokonoknak is mind, és mindazoknak, akiket nem soroltam itt fel. Köszönöm, köszönöm.