ííííííí-ííí-íííííííííííííí-íí.

Na jó. Egyesek azt mondták, hogy a blognak az a lényege, hogy gyakran írogat az ember lánya. A fene nagy helyzet az, hogy eddig ismerkedtem az itteni világgal, és magamnak gyűjtöttem az információkat, de különben is mindig csak ugyanazt tudnám leírni újra, meg újra. Például, hogy szép a táj, hogy nagyon jó nekem, hogy élvezem a munkát, hogy olyan jó érzés, hogy megbíznak bennem, és kikérik a véleményemet egyes dolgokban. Ja téééélleg, erről még nem is írtam.
Szóval az van, hogy fene jó érzés ám, amikor az ember odamegy valahova, és elmondja, hogy milyen tapasztalatokra tett szert élete során, és aztán a főnökei ezt értékelik. Amikor megkérdezik, hogy mit látok jónak és mit rossznak, és aztán nem puffognak a hátam mögött, hanem megkérdik, hogy mit változtatnék. És valóban - ezen marhára meglepődtem egyébként - de igazán, csakugyan megkérdezik akkor is, amikor helyzet van. És jól esik látni, hogy értékelik az ötleteimet, és jó, amikor azt mondják, hogy akkor csináljuk így, ha így jobb. Ezt az érzést gyerekek sajnos sokan közületek nem ismerik. De ha már annyi mindent elhisztek nekem, akkor higgyétek el, ez baromi jó érzés ám. Az embert tettre készteti, és arra, hogy mindenből a maximumot hozza ki.
És azt meséltem, hogy első egy-két nap akkora erőfeszítés volt németül beszélnem, hogy szinte képtelen voltam egy épkézláb mondatot elmondani? Na ha nem meséltem, akkor most már tudjátok, és most már azt is tudjátok, hogy egyre jobban megy a dolog :).
Már a telefont is tudom használni. Na nem arra gondoltam, hogy meg tudom nyomni rajta a gombokat, hanem hogy beszélni tudok rajta, bizony ám. Ne nevetgéljetek, mert az igenis sokkal nehezebb, mint élőben! Nem tudom, hogy az jó-e, vagy sem, hogy nem csak németül beszélek, hanem magyarul is sokat - sőt többet -, de az biztos, hogy kényelmesebb. És hát persze hozom a formámat itt is. Na kinek jár a szája egész nap?? Hát persze, hogy nekem. Lehet, hogy nem tökéletesen helyes, amit mondok, de beszélőkém aaaaaz van. (Ugye...)
Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy bemutassam Nektek új barátomat Fortissima Finguszt. Ő kérem egy egészen aprócska pókocska, és a szobám sarkában lakik. Megegyeztünk, hogy csak mértékkel szívja a véremet majd, cserébe itt lakhat és megfogja a szunnyogokat. Magam is nagyon meglepődtem, hogy Fortissimának hívják, de aztán, amikor a vezetéknevét is mondta - mert így mondta, hogy: "Fortossima. Fortissima Fingusz. Örvendek."- akkor már tudtam, hogy csak a Brian életéből lophatta a nevet. Először nem akartam szólni neki, mert nem akartam mindjárt elrontani az éppenhogy szövődő barátságot, de gondolom meglátta a szememben a kétkedést, mert később elmondta, hogy neki tulajdonképpen nincs neve, mert a pókoknak általában nincs, csak ő nem akart tovább élni név nélkül, mert úgy nem köthetett barátságot senkivel, és ez volt az egyetlen név, amire emlékezett egy régi lakós filmjei közül. Végül is ez megérthető, sőt, sajnáltam is szegényt egy kicsit, mert ugye mit mondjon, ha valaki megkérdi: "Hogy hívnak?" ... Azt mesélte, hogy egymás között úgy beszélgetnek egymással, hogy: "ííííííííí-ííí-ííííííííííííííí-íí." és mivel ezt mi nem értjük, ezért nem beszélgetnek velünk a pókok.
Nnnnna. Most, hogy mindezt tudjátok, már többek vagytok annál, mint amikor még nem tudtátok. Még írok. Szvér.