...és egy kicsit a Sonnblick... :)

Vagy egy kicsit a Sonnblick és aztán a vendégek :). Csak azért, mert a Sonnblick sokkal szebb, és a sokkal nagyobb élmény volt, mint a vendégek. (Bár a vendégek is tudnak élményben gazdag estéket biztosítani, mint például ma, éjfél után tiz perccel, amikor arra várok, hogy menjenek már lefeküdni.)
Szóval a Sonnblick csodaszép hely ám!
Reggel négykor terveztük az indulást, de végül fél ötkor találkoztunk. Hárman mentünk meghódítani a magasságot, ebből kettőnknek volt igazából kihívás a dolog.
Előtte este méhviasszal lekentem a mezei bakkancsomat, hogy ne ázzon be, amitől olyan szépen csillogott, mint a tücsök picsája. Természetesen ennek ellenére beázott a túra végére...
Szóval reggel elindultunk, minden jóval felszerelkezve, amire csak szükségünk lehetett, még csak nem is pirkadt mire megérkeztünk uticélunk kiinduló pontjához, de ez nem probléma olyanoknak, akik fejlámpával mennek felfedezni a sötétben a természet csodáit. Na igen, olyanoknak nem, de olyanoknak igen, akiknek előző este kiesik a lámpájukból az elem...
Na mi ilyenek voltunk, de cserébe megcsodálhattuk az égen az összes csillagot, és azért csak nekivágtunk a fene nagy hegynek, átvágtunk az erdőn, és elindultunk felfelé reménykedve abban, hogy például vaddisznó nem lakik a környező erdőkben. Majdnem kifelejtettem, hogy láttunk két gyönyörű szarvast enni az erdő szélén! Szerencsére eszembe jutott! Szóval ezt láttuk. De nem csak ezt. Ahogy egyre feljebb haladtunk, és a nap is ébredezni kezdett, láttuk a hegyek sziluettjeit, és az utat, ahogy messzire elkanyarog. (Ezt inkább sejtettük) Nekivágtunk hát, én egy kicsit aggódva, hogy fázni fogok, de az első párszáz máter után szakadt a víz rólunk. (Legalábbis rólam biztosan) Kb a túra egy tizenkilencedénél tartottunk, amikor azt éreztem, meg kell állnom, vagy meghalok. Leszúrtam a botomat, és a nélkül folytattam az utat, mivel az csak akadályozott a haladásban, holott nem ez volt a funkciója... (Visszafele felszedtük, mert ez itt Ausztria...) Mire kivilágosodott, elértük a havas határt, és egyszer csak megláttam a napocskát, amint az első sugaraival bearanyozta a célt, a hegy legmagasabb pontját, ahova igyekeztünk. Attól fogva azért szurkoltam, hogy elérjük a nap-határt. Ez persze előbb vagy utóbb bekövetkezett volna így is, vagy úgy is, mivel nem csak mi haladtunk, hanem a nap is, de jó volt szurkolni, úgy éreztem tartja valami a lelket bennem. Amikor elértük az első pihenőt úgy 1800 méteren én már úgy éreztem, hogy azonnal meghalok. Szerencsére pihentünk egy kicsit, és rájöttem, hogy meghalni sem olyan egyszerű ám. Akkor már túl voltam a köhögésen, az orrfolyáson, az izzadáson, szóval érthető volt gyengeségem, ne vessetek meg érte. Ekkor tarthattunk utunk felénél, és ekkor még nem tudtam, hogy az út másik fele még egyszer olyan sok idő és erőfeszítés, mint az eddigi rész. Elszánt szándékomban állott vala, hogy legyőzöm a hegyet, az meg csak nevetett rajtam, és azt hajtogatta: "Ha velem nem bírsz, mit kezdesz majd a kristálymezővel?" (Mert ugyanis kérem azt is elhatároztam, hogy oda is elmegyek) Nem hallgattam rá, csak mentem előre, jobban mondva felfele, tapostam a havat, és tapostam a határaimat is keményen. Egy idő után összekötöttük magunkat, hogy ha valamelyikünk csúszna, a másikok megfoghassák. Marhára izgi volt. 2600 méternél adtam fel, úgy éreztem hirtelen ennyi elég lesz piros Pall Mall-tól évekik kezelt tüdőmnek, így hát elfogyasztottuk a szendvicseinket, és elindultunk visszafele.
Az is nagyon mókás volt, mert hol seggen csúszva ereszkedtünk a völgybe, hol egy gyönyörű gleccser miatt kockáztattuk, hogy esetleg egy gleccserhasadékban kötünk ki, hol kristályokat kerestünk a pajkos kis patakban a kövek között. Olykor szájtátva néztem körül, mert ilyen szépet én még aligha láttam életemben. Előttem hevertek az Alpok (csak egy része - még mielőtt valaki kijavít), és alattam tombolt a hegy. Elképzeltem azt a sok kincset, amit az évezredek során magába zárt, és elképzeltem ahogy öregen és bölcsen mosolyogva tűri, hogy mi, ici-pici emberek a geringén futkossunk. Csodaszép látvány, és csodaszép élmény volt. Amikor visszaértünk az első pihenőhöz, ahol felfele megálltunk, leültem egy padra és mindazt, amit láttam Nagymamámnak láttam. Először voltam egy kicsit szomorú, mióta itt vagyok. Nincsenek szavaim, amikkel leírhatnám azt az érzést, amit a hegyek látványa adni tud. Azt a végtelen nyugalmat sehol nem lehet érezni máshol, ezért "adtam" azt a pillanatot Neki.
Aztán szépen leereszkedtünk és elégedetten távoztunk haza. Amikor megérkeztünk, leváltottam a kolléganőmet a recepción, majd este pincért játszottam, és fél tizemegykor, mint egy kisgyerek úgy aludtam el, és fel sem keltem reggel nyolcig. Bár a térdem szétment kicsit, még egy kis izomlázat sem érzek a tagjaimban, sőt, még az előző napi squasholástól megkeményedett izmaim is vidáman lazítanak.
Menjenek már el a vendégek... Elfáradtam. Lefeküdnék.