Elpusztíthatatlan II.

Hát igen, az esőcseppek átváltoztak hópelyhekké, és már ki tudja melyik reggelen, de valamikor mostanában elkezdett pilinkélni a hó. Reggel vidáman néztük, ahogyan elfedi a szomszédos dombok legelőit, és délután hógolyópartyt rendeztünk - csapatostul. Ennek a szerencsés feszültségoldásnak még csak Vica esett áldozatául, estére leragasztott szemmel nyomult a privátban, nem kis lelkiismeret furdalást okozva ezzel Tomának, aki a szemének kidobását egy jól meggyúrt hógolyóval elvégezte. (Helyesbítek: Vivának továbbra is van szeme, csak szúrt neki, ezért volt leragasztva) Néhány nap múlva magára hagytuk a hotelt, a vendégeknek kikészítettük a kulcsokat a recepció pultjára, hogy ha közben megérkeznének be tudjanak hatolni a szobáikba, mi meg elmentünk a szomszédos dombra szánkózni. Ezen akciónknak több áldozata is lett, az egyik egy keményen összetákolt szánkó volt, a másik két áldozat két műanyag izé, amit csúszkálásra használtunk, a negyedik pedig jómagam... Már az elején felmásztam a dombtetőre, egy előzőleg jól kiszemelt helyre, és onnan bámultam a havas tájat, és mivel azt gondoltam, hogy nem lesz ember, aki oda felhúzza a szánkót, lekiabáltam, hogy ha felhúzza valaki, akkor én egy életem, egy halálom, leereszkedek a mélységbe. Sajnos akadt ember, aki megtette ezt a látvány kedvéért, és én már fele úton elkezdtem meggondolni magam, de hát ha már megígértem, nem vonhattam vissza, ezért némi vonakodás és erőgyűjtés után lábam közé kaptam a szánkót, elrebegtem egy gyors imát, és ereszd el a hajamat, nekivágtam a domboldalnak lefele. Egy darabig derekasan megtartottam a szánt egyre jobban hánykolódó testem alatt, de végül egy ugrató véget vetett boldog száguldásomnak, levetett magáról ideéglenes járgányom, kéjesen tovasiklott a cél felé, míg én Isten tudja milyen alakzatokat felvéve alábucskáztam az oldalon. A többiek majd meg szakadtak a röhögéstől, bár esküdöztek, hogy próbálták visszatartani, és közben azon rimánkodtak, hogy csak éljem túl, meg hogy "ilyen esést!" stb. A kezdeti sokk megszűntekor felálltam, és meglehetősen határozatlanul intettem a többieknek: Aggodalomra semmi ok, élek. Ennek mindannyian örültünk, de úgy döntöttünk, hogy ezek után inkább hógolyózunk. Azért Gibi még ereszkedett kettőt, amiből egyet bukott el, kevésbé csúfosan, illetve Zsuzsival ereszkedtünk még egyet, aminek az eredménye az volt, hogy Zsuzsi arccal a hónak csúszott néhány métert, én elegánsan a nyomában, utolsó erőmmel még megállítottam a nyomunkban suhanó szánt, Gibi összetörte az egyik szánkót - na nem erőpróbából, hanem az utolsó ereszkedés jogán, és mindannyian lesétáltunk a domb aljába hógolyó csatát vívni. Igazán jó volt.
Estére bekékült a jobb combom, és pokolian fájt, a másik oldalamon kiment a csípőm, reggelre bekékült a gerincem mentén egy keskeny sáv, a bal kézfejem egy része és a bal sípcsontom. Délután feltettem a függönyöket a régi szárnyban, amitől - miután egész végig feltartott kézzel ügyködtem, mint egy megbüntetett kisgyerek - izomlázat kapott mindkét lapockám, és másnapra nem tudtam felemelni a kezeimet csak könyökmagasságig, majd végezetül beletérdeltem a recepción a félfába, így most a térdem is alig hajlik. Amúgy jól vagyok, komolyan. Az egészben az idegesítő csak az, hogy két nap múlva felmegyek - mennék - egy kis hegyi házba lazulni, de ha így folytatom nem tudok felmászni... Apropó, amíg ott leszek, nem lesz net, sem telefon, sem semmi nem lesz - és ez nem egy jóslat, ez a valóság, tehát ne várjatok, nem leszek. Majd megírom, hogy milyen volt. Addig is búcsúzom, és felbicegek lefeküdni.