Almáspalacsinta - mission impossible...

Tegnap elmentek a vendégeink. Mind. Megint egy napra üres lett a hotel. Délután kellemes megnyugvással hangoltam a hegedűt a recepción, amikor egyszerre kinyílik az ajtó, és két éhes vendéggel találom szembe magam. Sebaj, gondoltam, gyertek be, üljetek le, mit ennétek, na, mondjátok szépen, hogy mit.
Gibson, aki reggel ötkor feküdt le, és hajnali fél nyolckor érkezett reggeliztetni (vagyis két órát aludt), majdnem elsírta magát. Azt hitte végre elmehet lefeküdni...
Hát minden esetre felajánlottuk a szalmakrumplit bécsi szelettel, mert az hamar megvan, de pechünk volt, mert valahonnan megtudtak, hogy magyar kézben van a szálloda, és mindenképpen magyar kaját akartak enni, ezért úgy döntöttünk, hogy lecsós szeletet kapnak krumplival. (mert Gibi utál rizst főzni) Sajnos ők meg a krumplit nem szerették, ezért kénytelenek voltunk rizst főzni - mármint Gibson. Na az elsőt gyorsan le is égette, a másodikat lassabban, de azt is, na harmadjára már kezdte kapizsgálni a rizsfőzés lényegét, ami nem túl kecsegtető, ha figyelembe vesszük, hogy szakács a lelkem... Na hagyjuk is a dolgot, még évekig nem fog tudni erről beszélni, annyira megviselte a dolog. De hagyján a rizs! Desszertnek almás palacsintát akart, az én receptem szerint. Elő is készítette szépen a hozzávalókat, a már elkészített palacsintatésztába kevert almát, föltette az olajat, és hirtelen mozdulattal beleöntött a tésztába egy fél üveg vizet. Már ekkor éreztem, hogy nem lesz ebből palacsinta, de azért még tíz percen át próbálkozott, ilyen olyan formákkal, olajmennyiség változtatásával stb. Láttam, hogy majdnem elsírja magát, ezért mondtam neki, hogy gyújtson rá, majd én megcsinálom. A vendégek mindez idő alatt természetesen türelmesen vártak, és gondolom azon gondolkodhattak, hogy vajon mi tart egy szerencsétlen palacsintán harminc percet... Én e közben a konyhán serénykedtem, új tésztából, új almával, új tepsiben, új erővel pakoltam a palacsintát szorgosan maximum hőerőn - amit persze nem tudtam, mert elektromos a kályha. így persze egyre gyorsabban süldögéltek a palacsinták, aranybarnára, barnára, majd következett volna a fekete, de én ügyesen lekaptam a tűzről a tepsit, és meg volt mentve a desszert. Közben sajnos ráfröccsent az olaj a kályhára, és meggyulladt. Én rendületlenül fújtam és fújtam - közben levegővételkor sóért kiáltottam, Gibson rezignáltan állt a konyha másik felében és az újonnan érkezett vendégeknek kavargatott valamit, Gábor, a főnököm szaladt vagy két kört a konyhában, és közben azt kiabálta, hogy "poroltó! hol a poroltó?", végül kirohant a konyhából. Sikerült elfújnom a tüzet, de a füsttől akkor már semmit sem láttunk. A füst szép komótosan megindult az étterem felé, behömpölyögte a folyosót, át a báron, majd mielőtt elérte volna végső célját, az éttermet, Gábor gyorsan ajtó mögé zárta, és kinyitottunk minden ablakot az alsó szinten. De sebaj, a vendégek ebből semmit sem érzékeltek, besurrantam a két tányér desszertel, és mosolyogva letettem az asztalra. Kissé olajszagú lehettem, és talán még füstöltem is kicsit, de nem tettek megjegyzéseket. Csendben elfogyasztották, majd fizettek, és távozás előtt beajánlották a másik asztalnak a desszertet. Hát megcsináltuk... Azt is... Gábor végig egy ronggyal a kezében, hogy ha ömlik az olaj, akkor kéznél legyen, hogy törölje. Megnyugtatott a jelenléte, végül is nálam sose tudni. A desszert finom lett, a konyha végül nem égett le, és rengeteget röhögtünk.
Estére feltámadt a szél. Haragosan sepert végig a völgyön, megfordult a kis udvarokon, és forgószéllé dagasztotta magát. Úgy szédítette az elsárgult leveleket, mintha rögvest táncra hívná lelkének legféltettebb vágyait, feldúltan és tomboló erővel. Álltam a recepció ajtajában és csak néztem az üvegen keresztül. El akartam menni, de nem tudtam. Ott tartott az erő, lenyűgözött és megbabonázott. Aztán a szél hirtelen felkapta a kinti szemetest és végighurcolta az udvaron ezer fele szórva szét a szemetet. Kopogva ütköztek az ablaknak az ilyen olyan darabkák. Ettől felocsúdtam, és elindultam a szobám fele. Az emeleteken végighaladva hallottam, hogy az üres szobákba hogyan süvít a szél, hogy a nyitva maradt ablakokat csapdossa, hogy rázza a régi épület falait, és az volt az érzésem, hogy azonnal összeomlik a ház. Minden nyikorgott és remegett. Leültem a folyosón, pár másodperc múlva hatalmasat kattanva aludt el az érzékelő lámpa, és már csak a szelet lehetett hallani. Hihetetlen érzés volt. Később a szobámban hallottam, ahogy cserepeket vág földhöz, ahogy a bádogtetőt tépi és beleremegett az ágyam az erejébe. Egész éjjel dúlt az ítéletidő, másnap reggel és délután is. Mostanra tompa koppanással jelzik az esőcseppek, hogy lassan vége, és várják, hogy az esti hideg hópelyhekké változtassa őket. Hétvégére nagy hó esik majd. Valahova elmegyek és majd megírom. Ja apropó. Igen, tartoznék egy magyarázattal, illetve azzal nem, de egy fél mondattal, hogy mi történt egy hónapig. Örömmel jelentem, hogy lejárt - bármi volt is az - és most újra a szokásos rendszerességgel zaklatlak majd titeket történeteimmel.