Szeretettel nyílik - a réten...

Volt egyszer, hol nem volt, az Óperenciás tengeren túl, az Üveghegyen is túl, ott, ahol a kúrta farkú malac túr, sőt, még azon is túl, volt egyszer egy rét. A réten ezer számra nyíltak a virágok, kékek, pirosak, sárgák és ezer más színűek. Mindenkinek nyílt virág azon a réten, és az emberek ellátogattak olykor a virágokhoz, megszagolták, megérintették és csodálták őket, a virágok pedig csak nőttek, és egyre szebbek lettek, míg egy napon az egyik ember elkerített egy virágot, kis faágakból tákolt kerítéssel, és azt mondta: "Ez a virág mostantól csak az enyém. Minden nap meglátogatom, locsolgatni fogom, beszélek hozzá, megszagolom és megérintem. Megszerettem, megszereztem." Az emberek eleinte csodálkoztak, de aztán egyre többen és többen kerítettek el virágokat maguknak. A virágok tovább nyíltak növekedtek, és örvendeztek a látogatásoknak és a kedvességnek, de egymást nem láthatták többé és ez elszomorította őket. Éjjel a széllel küldtek egymásnak üzenetet, nappal az ég tiszta kékében mosolyogtak egymásnak. Aztán egy napon, az egyik ember kivitt egy hatalmas ásót a rétre, és kiásta a virágot, amit elkerített, és cserépbe tette. Azt mondta: "Én annyira megszerettem a virágomat, hogy hazaviszem, kiteszem az ablakba a fényre, hogy minden órában megnézhessem, beszélgetek vele, meglocsolom és csodálom őt." A többiek csak néztek tágra nyílt szemekkel, de aztán egyre többen ásták ki a virágaikat, hogy otthonukba vigyék, mert látták, hogy az embernek jó, mert nem jön már a rétre, mert a virágja mindig vele lehet.
A rét tele lett lyukakkal, az ablakokban ott pompáztak a virágok, az emberek az otthonaikba zárkóztak a virágaikat szeretni és hamarosan elfelejtették a rétet.
Ahogy telt múlt az idő, a virágok egyre fakóbbak lettek, nem látták egymást, nem tudtak a széllel üzenni, és nem tudtak egymásra mosolyogni a kék ég tiszta tükrében. Aztán egy napon az ember nem ment az ablakhoz, hogy megnézze a virágját, nem locsolta meg és nem beszélgetett vele. A többiek csodálkoztak, de aztán egyre többen hagytak ki egy-egy napot, majd többet, és egyre többet, és a virágok elkezdtek hervadni. Egyre kisebbek lettek, egyre fakóbbak, és egyre szomorúbbak. Aztán egy sokadik napon az ember odament az balakhoz, és látta, hogy a virágja elhervadt. Azt mondta: "Ez a virág nem szép már, nem gyönyörködteti a lelkemet, nincs illata, nem jó megérinteni." Fogta a cserepet, és kidobta. A többiek csodálkoztak, de egyre többen látták, hogy a virágjuk elhervadt, így hát ők is kidobták őket.
Aztán egy napon így szólt az ember: "Elmegyek a rétre és kiások egy másik virágot, hogy gyönyörködhessem benne, aztán, ha elhervad, eldobom, és másikat ások ki magamnak." És a többiek csodálkozás nélkül követték, hogy új virágokat ássanak ki.

Boldog Karácsonyt

A prófétával néhány éve "ismerkedtem meg". Most újra "találkoztam" vele. Egy kis részét megosztanám veletek.

"...És akkor Almitra azt mondá: Beszélj nekünk a Szeretetről.
És ő fölemelte fejét, és az emberekre nézett, és csöndesség szállott reájuk. Aztán fennszóval ezeket mondotta:
Amikor a szeretet int felétek, kövessétek őt,
Jóllehet minden útja nehéz és meredek.
És mikor szárnyai átölelnek, engedjétek át néki magatokat,
Jóllehet a belsejében rejlő kardok sebet ejthetnek rajtatok.
És amikor szól hozzátok, higgyetek szavának,
Jóllehet hangja összetörheti álmaitokat, miként az északi szél pusztává sepri a kertet.

Mert amiként a szeretet koronával ékesít, azonképpen fog keresztre feszíteni is. Amiként növekedésteket segíti elő, azonképpen nyeseget is.
Amiként felszárnyal magasságotokba, és megsimogatja leggyengébb ágaitokat,
Azonképpen száll le gyökereitekhez is, és megrendíti őket a földhöz való kapaszkodásban.
Mint a gabona kalászait, úgy gyűjt be benneteket magának.
Kicsépel benneteket, hogy mezítelenné váljatok.
Megrostál benneteket, hogy megszabadítson a pelyvától.
Fehérre őröl benneteket.
Megkeleszt benneteket, míg képlékennyé nem lesztek;
És azután szent tüzére vet benneteket, hogy szent kenyérré legyetek Isten szent lakomáján.
Ezt teszi véletek a szeretet, hogy megismerjétek szívetek titkait, s e tudás által az Élet szívének egy darabjává váljatok.

Hanem ha félelmetekben a szeretetben csak a békét és az örömöt keresitek,
Akkor jobb, ha elföditek mezítelenségteket, és elmentek a szeretet szérüjéről
Az évszakok nélküli világba, ahol nevethettek, de nem teljes szívből, és sírhattok is, de minden könnyet nem sírhattok el.

A szeretet nem ad egyebet, mint önmagát, és nem vesz el semmit, csupán önmagából.
A szeretet nem birtokol, és nem birtokolható.
Mert a szeretetnek elég a szeretet.

Amikor szerettek, ne mondjátok: "Isten a szívemben lakik"; mondjátok azt: "Isten szívében lakom".
És ne gondoljátok, hogy irányíthatjátok a szeretet útját, mert a szeretet, ha méltónak talál rá, maga irányítja majd a ti útjaitokat.

A szeretet nem vágyik egyébre, mint beteljesíteni önmagát.
De ha szerettek, és a szeretet vágyakat ébreszt, legyenek ezek a ti vágyaitok:
Hogy összeolvadjatok, s legyetek olyanná, mint a sebes patak, mely az éjszakában zengi dalát.
Hogy megismerjétek a túlságos gyengédség kínját.
Hogy a szeretet megértése ejtsen sebet rajtatok;
És hogy véreteket akarva, derűsen hullassátok.
Hogy hajnalban szárnyra kelt szívvel ébredjetek, és hálát adjatok az új napért, mely szeretetre virrad;
Hogy délben megpihenve a szeretet mámoráról elmélkedjetek;
Hogy az est leszálltakor hálával menjetek haza;
S ha nyugovóra tértek, ajkatok azért mondjon imát, akit szerettek; dalotok őt dicsérje."

Kahlil Gibran, A próféta

Elpusztíthatatlan II.

Hát igen, az esőcseppek átváltoztak hópelyhekké, és már ki tudja melyik reggelen, de valamikor mostanában elkezdett pilinkélni a hó. Reggel vidáman néztük, ahogyan elfedi a szomszédos dombok legelőit, és délután hógolyópartyt rendeztünk - csapatostul. Ennek a szerencsés feszültségoldásnak még csak Vica esett áldozatául, estére leragasztott szemmel nyomult a privátban, nem kis lelkiismeret furdalást okozva ezzel Tomának, aki a szemének kidobását egy jól meggyúrt hógolyóval elvégezte. (Helyesbítek: Vivának továbbra is van szeme, csak szúrt neki, ezért volt leragasztva) Néhány nap múlva magára hagytuk a hotelt, a vendégeknek kikészítettük a kulcsokat a recepció pultjára, hogy ha közben megérkeznének be tudjanak hatolni a szobáikba, mi meg elmentünk a szomszédos dombra szánkózni. Ezen akciónknak több áldozata is lett, az egyik egy keményen összetákolt szánkó volt, a másik két áldozat két műanyag izé, amit csúszkálásra használtunk, a negyedik pedig jómagam... Már az elején felmásztam a dombtetőre, egy előzőleg jól kiszemelt helyre, és onnan bámultam a havas tájat, és mivel azt gondoltam, hogy nem lesz ember, aki oda felhúzza a szánkót, lekiabáltam, hogy ha felhúzza valaki, akkor én egy életem, egy halálom, leereszkedek a mélységbe. Sajnos akadt ember, aki megtette ezt a látvány kedvéért, és én már fele úton elkezdtem meggondolni magam, de hát ha már megígértem, nem vonhattam vissza, ezért némi vonakodás és erőgyűjtés után lábam közé kaptam a szánkót, elrebegtem egy gyors imát, és ereszd el a hajamat, nekivágtam a domboldalnak lefele. Egy darabig derekasan megtartottam a szánt egyre jobban hánykolódó testem alatt, de végül egy ugrató véget vetett boldog száguldásomnak, levetett magáról ideéglenes járgányom, kéjesen tovasiklott a cél felé, míg én Isten tudja milyen alakzatokat felvéve alábucskáztam az oldalon. A többiek majd meg szakadtak a röhögéstől, bár esküdöztek, hogy próbálták visszatartani, és közben azon rimánkodtak, hogy csak éljem túl, meg hogy "ilyen esést!" stb. A kezdeti sokk megszűntekor felálltam, és meglehetősen határozatlanul intettem a többieknek: Aggodalomra semmi ok, élek. Ennek mindannyian örültünk, de úgy döntöttünk, hogy ezek után inkább hógolyózunk. Azért Gibi még ereszkedett kettőt, amiből egyet bukott el, kevésbé csúfosan, illetve Zsuzsival ereszkedtünk még egyet, aminek az eredménye az volt, hogy Zsuzsi arccal a hónak csúszott néhány métert, én elegánsan a nyomában, utolsó erőmmel még megállítottam a nyomunkban suhanó szánt, Gibi összetörte az egyik szánkót - na nem erőpróbából, hanem az utolsó ereszkedés jogán, és mindannyian lesétáltunk a domb aljába hógolyó csatát vívni. Igazán jó volt.
Estére bekékült a jobb combom, és pokolian fájt, a másik oldalamon kiment a csípőm, reggelre bekékült a gerincem mentén egy keskeny sáv, a bal kézfejem egy része és a bal sípcsontom. Délután feltettem a függönyöket a régi szárnyban, amitől - miután egész végig feltartott kézzel ügyködtem, mint egy megbüntetett kisgyerek - izomlázat kapott mindkét lapockám, és másnapra nem tudtam felemelni a kezeimet csak könyökmagasságig, majd végezetül beletérdeltem a recepción a félfába, így most a térdem is alig hajlik. Amúgy jól vagyok, komolyan. Az egészben az idegesítő csak az, hogy két nap múlva felmegyek - mennék - egy kis hegyi házba lazulni, de ha így folytatom nem tudok felmászni... Apropó, amíg ott leszek, nem lesz net, sem telefon, sem semmi nem lesz - és ez nem egy jóslat, ez a valóság, tehát ne várjatok, nem leszek. Majd megírom, hogy milyen volt. Addig is búcsúzom, és felbicegek lefeküdni.

Almáspalacsinta - mission impossible...

Tegnap elmentek a vendégeink. Mind. Megint egy napra üres lett a hotel. Délután kellemes megnyugvással hangoltam a hegedűt a recepción, amikor egyszerre kinyílik az ajtó, és két éhes vendéggel találom szembe magam. Sebaj, gondoltam, gyertek be, üljetek le, mit ennétek, na, mondjátok szépen, hogy mit.
Gibson, aki reggel ötkor feküdt le, és hajnali fél nyolckor érkezett reggeliztetni (vagyis két órát aludt), majdnem elsírta magát. Azt hitte végre elmehet lefeküdni...
Hát minden esetre felajánlottuk a szalmakrumplit bécsi szelettel, mert az hamar megvan, de pechünk volt, mert valahonnan megtudtak, hogy magyar kézben van a szálloda, és mindenképpen magyar kaját akartak enni, ezért úgy döntöttünk, hogy lecsós szeletet kapnak krumplival. (mert Gibi utál rizst főzni) Sajnos ők meg a krumplit nem szerették, ezért kénytelenek voltunk rizst főzni - mármint Gibson. Na az elsőt gyorsan le is égette, a másodikat lassabban, de azt is, na harmadjára már kezdte kapizsgálni a rizsfőzés lényegét, ami nem túl kecsegtető, ha figyelembe vesszük, hogy szakács a lelkem... Na hagyjuk is a dolgot, még évekig nem fog tudni erről beszélni, annyira megviselte a dolog. De hagyján a rizs! Desszertnek almás palacsintát akart, az én receptem szerint. Elő is készítette szépen a hozzávalókat, a már elkészített palacsintatésztába kevert almát, föltette az olajat, és hirtelen mozdulattal beleöntött a tésztába egy fél üveg vizet. Már ekkor éreztem, hogy nem lesz ebből palacsinta, de azért még tíz percen át próbálkozott, ilyen olyan formákkal, olajmennyiség változtatásával stb. Láttam, hogy majdnem elsírja magát, ezért mondtam neki, hogy gyújtson rá, majd én megcsinálom. A vendégek mindez idő alatt természetesen türelmesen vártak, és gondolom azon gondolkodhattak, hogy vajon mi tart egy szerencsétlen palacsintán harminc percet... Én e közben a konyhán serénykedtem, új tésztából, új almával, új tepsiben, új erővel pakoltam a palacsintát szorgosan maximum hőerőn - amit persze nem tudtam, mert elektromos a kályha. így persze egyre gyorsabban süldögéltek a palacsinták, aranybarnára, barnára, majd következett volna a fekete, de én ügyesen lekaptam a tűzről a tepsit, és meg volt mentve a desszert. Közben sajnos ráfröccsent az olaj a kályhára, és meggyulladt. Én rendületlenül fújtam és fújtam - közben levegővételkor sóért kiáltottam, Gibson rezignáltan állt a konyha másik felében és az újonnan érkezett vendégeknek kavargatott valamit, Gábor, a főnököm szaladt vagy két kört a konyhában, és közben azt kiabálta, hogy "poroltó! hol a poroltó?", végül kirohant a konyhából. Sikerült elfújnom a tüzet, de a füsttől akkor már semmit sem láttunk. A füst szép komótosan megindult az étterem felé, behömpölyögte a folyosót, át a báron, majd mielőtt elérte volna végső célját, az éttermet, Gábor gyorsan ajtó mögé zárta, és kinyitottunk minden ablakot az alsó szinten. De sebaj, a vendégek ebből semmit sem érzékeltek, besurrantam a két tányér desszertel, és mosolyogva letettem az asztalra. Kissé olajszagú lehettem, és talán még füstöltem is kicsit, de nem tettek megjegyzéseket. Csendben elfogyasztották, majd fizettek, és távozás előtt beajánlották a másik asztalnak a desszertet. Hát megcsináltuk... Azt is... Gábor végig egy ronggyal a kezében, hogy ha ömlik az olaj, akkor kéznél legyen, hogy törölje. Megnyugtatott a jelenléte, végül is nálam sose tudni. A desszert finom lett, a konyha végül nem égett le, és rengeteget röhögtünk.
Estére feltámadt a szél. Haragosan sepert végig a völgyön, megfordult a kis udvarokon, és forgószéllé dagasztotta magát. Úgy szédítette az elsárgult leveleket, mintha rögvest táncra hívná lelkének legféltettebb vágyait, feldúltan és tomboló erővel. Álltam a recepció ajtajában és csak néztem az üvegen keresztül. El akartam menni, de nem tudtam. Ott tartott az erő, lenyűgözött és megbabonázott. Aztán a szél hirtelen felkapta a kinti szemetest és végighurcolta az udvaron ezer fele szórva szét a szemetet. Kopogva ütköztek az ablaknak az ilyen olyan darabkák. Ettől felocsúdtam, és elindultam a szobám fele. Az emeleteken végighaladva hallottam, hogy az üres szobákba hogyan süvít a szél, hogy a nyitva maradt ablakokat csapdossa, hogy rázza a régi épület falait, és az volt az érzésem, hogy azonnal összeomlik a ház. Minden nyikorgott és remegett. Leültem a folyosón, pár másodperc múlva hatalmasat kattanva aludt el az érzékelő lámpa, és már csak a szelet lehetett hallani. Hihetetlen érzés volt. Később a szobámban hallottam, ahogy cserepeket vág földhöz, ahogy a bádogtetőt tépi és beleremegett az ágyam az erejébe. Egész éjjel dúlt az ítéletidő, másnap reggel és délután is. Mostanra tompa koppanással jelzik az esőcseppek, hogy lassan vége, és várják, hogy az esti hideg hópelyhekké változtassa őket. Hétvégére nagy hó esik majd. Valahova elmegyek és majd megírom. Ja apropó. Igen, tartoznék egy magyarázattal, illetve azzal nem, de egy fél mondattal, hogy mi történt egy hónapig. Örömmel jelentem, hogy lejárt - bármi volt is az - és most újra a szokásos rendszerességgel zaklatlak majd titeket történeteimmel.

...és egy kicsit a Sonnblick... :)

Vagy egy kicsit a Sonnblick és aztán a vendégek :). Csak azért, mert a Sonnblick sokkal szebb, és a sokkal nagyobb élmény volt, mint a vendégek. (Bár a vendégek is tudnak élményben gazdag estéket biztosítani, mint például ma, éjfél után tiz perccel, amikor arra várok, hogy menjenek már lefeküdni.)
Szóval a Sonnblick csodaszép hely ám!
Reggel négykor terveztük az indulást, de végül fél ötkor találkoztunk. Hárman mentünk meghódítani a magasságot, ebből kettőnknek volt igazából kihívás a dolog.
Előtte este méhviasszal lekentem a mezei bakkancsomat, hogy ne ázzon be, amitől olyan szépen csillogott, mint a tücsök picsája. Természetesen ennek ellenére beázott a túra végére...
Szóval reggel elindultunk, minden jóval felszerelkezve, amire csak szükségünk lehetett, még csak nem is pirkadt mire megérkeztünk uticélunk kiinduló pontjához, de ez nem probléma olyanoknak, akik fejlámpával mennek felfedezni a sötétben a természet csodáit. Na igen, olyanoknak nem, de olyanoknak igen, akiknek előző este kiesik a lámpájukból az elem...
Na mi ilyenek voltunk, de cserébe megcsodálhattuk az égen az összes csillagot, és azért csak nekivágtunk a fene nagy hegynek, átvágtunk az erdőn, és elindultunk felfelé reménykedve abban, hogy például vaddisznó nem lakik a környező erdőkben. Majdnem kifelejtettem, hogy láttunk két gyönyörű szarvast enni az erdő szélén! Szerencsére eszembe jutott! Szóval ezt láttuk. De nem csak ezt. Ahogy egyre feljebb haladtunk, és a nap is ébredezni kezdett, láttuk a hegyek sziluettjeit, és az utat, ahogy messzire elkanyarog. (Ezt inkább sejtettük) Nekivágtunk hát, én egy kicsit aggódva, hogy fázni fogok, de az első párszáz máter után szakadt a víz rólunk. (Legalábbis rólam biztosan) Kb a túra egy tizenkilencedénél tartottunk, amikor azt éreztem, meg kell állnom, vagy meghalok. Leszúrtam a botomat, és a nélkül folytattam az utat, mivel az csak akadályozott a haladásban, holott nem ez volt a funkciója... (Visszafele felszedtük, mert ez itt Ausztria...) Mire kivilágosodott, elértük a havas határt, és egyszer csak megláttam a napocskát, amint az első sugaraival bearanyozta a célt, a hegy legmagasabb pontját, ahova igyekeztünk. Attól fogva azért szurkoltam, hogy elérjük a nap-határt. Ez persze előbb vagy utóbb bekövetkezett volna így is, vagy úgy is, mivel nem csak mi haladtunk, hanem a nap is, de jó volt szurkolni, úgy éreztem tartja valami a lelket bennem. Amikor elértük az első pihenőt úgy 1800 méteren én már úgy éreztem, hogy azonnal meghalok. Szerencsére pihentünk egy kicsit, és rájöttem, hogy meghalni sem olyan egyszerű ám. Akkor már túl voltam a köhögésen, az orrfolyáson, az izzadáson, szóval érthető volt gyengeségem, ne vessetek meg érte. Ekkor tarthattunk utunk felénél, és ekkor még nem tudtam, hogy az út másik fele még egyszer olyan sok idő és erőfeszítés, mint az eddigi rész. Elszánt szándékomban állott vala, hogy legyőzöm a hegyet, az meg csak nevetett rajtam, és azt hajtogatta: "Ha velem nem bírsz, mit kezdesz majd a kristálymezővel?" (Mert ugyanis kérem azt is elhatároztam, hogy oda is elmegyek) Nem hallgattam rá, csak mentem előre, jobban mondva felfele, tapostam a havat, és tapostam a határaimat is keményen. Egy idő után összekötöttük magunkat, hogy ha valamelyikünk csúszna, a másikok megfoghassák. Marhára izgi volt. 2600 méternél adtam fel, úgy éreztem hirtelen ennyi elég lesz piros Pall Mall-tól évekik kezelt tüdőmnek, így hát elfogyasztottuk a szendvicseinket, és elindultunk visszafele.
Az is nagyon mókás volt, mert hol seggen csúszva ereszkedtünk a völgybe, hol egy gyönyörű gleccser miatt kockáztattuk, hogy esetleg egy gleccserhasadékban kötünk ki, hol kristályokat kerestünk a pajkos kis patakban a kövek között. Olykor szájtátva néztem körül, mert ilyen szépet én még aligha láttam életemben. Előttem hevertek az Alpok (csak egy része - még mielőtt valaki kijavít), és alattam tombolt a hegy. Elképzeltem azt a sok kincset, amit az évezredek során magába zárt, és elképzeltem ahogy öregen és bölcsen mosolyogva tűri, hogy mi, ici-pici emberek a geringén futkossunk. Csodaszép látvány, és csodaszép élmény volt. Amikor visszaértünk az első pihenőhöz, ahol felfele megálltunk, leültem egy padra és mindazt, amit láttam Nagymamámnak láttam. Először voltam egy kicsit szomorú, mióta itt vagyok. Nincsenek szavaim, amikkel leírhatnám azt az érzést, amit a hegyek látványa adni tud. Azt a végtelen nyugalmat sehol nem lehet érezni máshol, ezért "adtam" azt a pillanatot Neki.
Aztán szépen leereszkedtünk és elégedetten távoztunk haza. Amikor megérkeztünk, leváltottam a kolléganőmet a recepción, majd este pincért játszottam, és fél tizemegykor, mint egy kisgyerek úgy aludtam el, és fel sem keltem reggel nyolcig. Bár a térdem szétment kicsit, még egy kis izomlázat sem érzek a tagjaimban, sőt, még az előző napi squasholástól megkeményedett izmaim is vidáman lazítanak.
Menjenek már el a vendégek... Elfáradtam. Lefeküdnék.

Az alkohol es a nők

Egy kedves kis történetet szeretnék megosztani veletek a következőkben. Nem is, inkább kettőt.
Tegnap történt, szép napsütéses napunk volt, virágos volt a lelkem, és a vendégek is első osztályúak voltak. Szóval minden megvolt ahhoz, hogy e szép napnak szép végén, kollégáimmal közös estet tartsunk. Úgy döntöttünk, hogy megnézünk egy filmet. Már fél tizenegy volt, amikor elkezdtük beizzítani a masinánkat - a Death at the funeral című filmet készültünk megnézni -, és négy kedves német család kint üldögélt még az étteremben. Ittak. Mit mondjak, ittak. Néééémetek. A pia is kár beléjük, de még az erősebb fajta leginkább. Na mindegy is, kedvesek voltak egyébként, azt mondogatták egész héten, hogy ez milyen egy jó csapat, és hogy bár csak három csillagos a szálloda, a szívükben mi öt csillagosak vagyunk, meg hogy visszajönnek majd mindenképpen stb. Gondoltunk hát egyet, és elkezdtük nézni a filmet, és közben Vica volt az, aki feláldozta magát, hogy majd olykor kimegy utántölteni a népnek. Nos egyszer csak, egy ilyen alkalommal tova fél éjfél után, amikor az all inclusive-osoknak is fizetni kell már a piáért, érkezik Vica a privátba nagy szomorúan, hogy menjek ki azonnal, mert baj van. A vendég részeg, és azt mondja, hogy az a bor, amiért fizetnie kell, nem finom. Kimentem hát, közben azon agyaltam, hogy mit mondjak majd neki, hiszen ugyanabból a kancsóból töltött neki Vica is, meg előtte egész este én is, tehát nem lehetett különbség a két ital között. Az asztalhoz érve látom, hogy a kedves és egyébként nagyon kimért hölgy, akinek előzőleg Timi, sekélyes nyelvtudása miatt véletlenül azt találta mondani, hogy jóképű fia van, jólnevelt helyett, és aztán, hogy javítson a helyzeten azt is mondta gyorsan, hogy öt év múlva igazán szemrevaló fiatalember lesz belőle - mindeközben én ámulva álltam a pult mögött, és azon gondolkodtam, hogy ha kitörne belőlem a röhögés, akkor az hogyan venné ki magát - szóvaltehát ez a nő hulla részegen ült az asztalnál, és bágyadtan nézte a terítő ráncait. A többiek kedvesen pisolyogtak. Kérdezem hát, hogy mi volna a gond, és előadta nekem is a panaszát, mely szerint a bora nem megfelelő minőségű... Mit mondhattam volna? Hogy asztali bort kapott eddig is, és ennél rosszabb már csak a tablettás, de azt nem tartunk?? Nem, nem ezt mondtam. Hozzáértő tekintettel végigmértem a bort, töltöttem egy kortyot egy pohárba, meglötyögtettem, ahogyan a tv-ben láttam anno, és beleittam, majd közöltem, hogy ez pontosan ugyanaz a bor. Nem akart hinni nekem, ezért erősen gondolkoztam rajta, hogy elmondom neki, hogy nem a borral van a gond, hanem valószínű, hogy a szervezete jelzett ilyen formán, hogy nem kellene már többet innia. Persze ilyet nem mond az ember, így hát annyit mondtam, hogy semmi gond, ezt a pohár bort nem kell kifizetnie, és hogy kér-e esetleg másikat. Nem kért. Visszamentem a pulthoz, ők is felálltak, hogy távoznak aludni végre, és kifele menet szeretett hölgy vendégünk követelni kezdte rajtam a borát. Jól van, mondom neki, adok egy újat. Kivettem a kancsót a hűtőből, töltöttem egy pohár bort, majd kedvesen megkértem, hogy kóstolja meg, hogy jó lesz-e. Képzeljétek, azt mondta, hogy ez már jobb, mint az előző. Gondolom, ez csak azért lehetett, mert felállt egy pillanatra, ami kijózaníthatta annyira, hogy ne érezze elviselhetetlennek szegény szervezete, hogy folyamatosan iszik. Aztán elment lefeküdni. A film legjobb részéről természetesen lemaradtam, de a történet megért ennyit, úgy vélem. így történt hát, hogy ugyanaz az asztali bor volt kiváló, nagyon rossz, és elviselhető is ugyanazon az estén.
Ez volt a történet.
A másikra már nem emlékszem... Bocsika.
Azért nem szomorkodtunk, mert aznap csak az étteremben 55 euró borravalót mosolyogtunk össze, és különben is reggelre mindent elfelejtett, mindössze a rémes fejfájása - amit ugye az asztali bor, mint ismeretes, okozni tud - emlékeztette arra, hogy "nem volt jó a bor", de legalábbis megcsúszott a mennyiséggel.
Amit a fociról mondtam, készséggel visszavonom, mert nem egy és nem kettő afféle megjegyzést kaptam, hogy így szégyelljem magam, meg úgy szégyelljem magam, viszont csendben megjegyzem, hogy ha azt írtam volna le - már pontosan nem is emlékszem -, amit Kova, akkor lássátok be, elvesztette volna az egész történet a varázsát.
Osztrák sört köszönöm, nem kérek, viszont küldhettek ajándékot, meglepetést és figyelmességet. Vagy még jobb ötletem van, kijöhettek ti magatok, mivel ez igen figyelmes volna, és szép ajándék is, sőt, esküszöm, hogy meg is lepődnék. (Viszont az is igaz, hogy ha nem foglaltok szobát, akkor ti is...)
Most pedig megpróbálom kitalálni, hogy ki ki lehet az a rejtélyes ismeretlen, aki az a rövidke megjegyzést találta fűzni a postomhoz, hogy hülyére röhögte magát olvasás közben.
Csendben megjegyzem, hogy lehet névvel is írni, csak hogy nekem is legyen örömöm...
Jól van, akkor én most lemegyek barátkozni. Van egy jó üveg száraz vörös bor a privátban, megnézem, hogy meddig finom. Ennyit meg kell tennem a hotelért!

Kesze-kusza

Nnnnna. Most, hogy alig egy fél napja írtam, hogy egészséges vagyok, mint a makk, képzeljétek az történt, hogy megfáztam. Mire is jó, ha az ember megfázik és nem tud aludni? Hát elmondom én Nektek kérem szépen, a világon semmire, azon kívül, hogy van ideje bőőőőőőven levelekre válaszolgatniii, facebookon navigálniii, blogot írniii és ennyi.
Hogy mikor fáztam meg, azt nem tudom, de sokkal több tippem van rá, minthogy érdemes volna ezen gondolkodnom. Gyakorlatilag bármikor megfázhattam. Igen. Tulajdonképpen azóta, hogy megérkeztem, egészen a tegnap estéig bármikor. Hm... Akkor vajon miért jár folyton az a fejemben, hogy mikor fáztam meg??? Na mindegy.
Most harangoznak. Mindenhol harangoznak hajnali hatkor???
Elálmosodtam... Lefekszem. Mingyá-mingyá kelnem kell.
És most folytatom, bár azóta, ha jól számolom másfél nap telt el, hogy elkezdem írni ezt a bejegyzést. Már nem is vagyok megfázva... Ma reggel elaludtam, illetve nem... naaa. Kezdem az elején. Vagyis hát valahol kezdem, amit kinevezünk elejének.
Tehát tegnap monjuuuuuuk... dél. Nem, este.
Hogy kipihenjük a napot, este lementünk szaunázni. Öregem, na igen, az igazi pihenést jelent. Rögtön be is mutattam szaunamesteri tapasztalataimat, amit Berlinben lestem el egy szaunamester-lánytól, aminek az lett a következménye, hogy leperzseltem a békésen pihengető, egyébként hulla fáradt kollégáimat. Nagyon nem ellenkeztek, mert amúgy sem volt sok erejük rá, de ezek után csöndesen átadták magukat az olvadásnak és már nem gondoltak a holnapra, amikor egymillió vendég fog érkezni, hanem csak tűrték, hogy a forróság bekebelezze fáradt testüket. Háromszor melegedtünk és hidegedtünk aznap este, és közötte mindenféle jó ötletek pattogtak ki az agyunkból, hogy hogyan lehetne még szebbé és jobbá tenni a szállodát. Például volt egy olyan, hogy kiverhetnénk az ablakokat a pihenő fölött, és alkalmazhatnánk valakit, hogy télen ott folyamatosan havat hányjon be a szaunából kikászálódók számára, vagy még jobb ötlet, hogy egyenesen oda hányjuk a havat télen, és akkor nem kell valakit erre külön alkalmazni. Viszont ekkor felmerült az elolvadó hó problémájának kérdése, melyet ugye valahova el kell vezetni. Mivel ekkor már teljesen kipihentük a napot, ki tudtuk találni erre is a megfelelő megoldást. Például, hogy a földbe üthetnénk egy lyukat, ahol elfolyhatna a hólé.
Aztán a többiek, akik ekkortájt végeztek, eldöntötték, hogy elmennek az egyetlen kocsmába - melynek elegánsan Shakespeare a neve - iszogatni. Mondhatjuk, hogy én addigra már kipihentem magam, de egy kis extra pihenés sose árt, gyorsan magamra kaptam hát valami göncöt, és elmentem velük inni. Namármost kérem a Sékszpírbe az átlag korosztály 16-18 év között van, van egy csocsóasztal és egy táncos rúd. Ittunk hát egy sört, és a két szórakozási lehetőség közül a csocsó mellett döntöttünk. Természetesen az a csapat nyert, amelyikhez én tartoztam. (De ezt amúgy is tudtátok) Na szóval a meccs végén hatalmas kihívással szembesültünk: kettő darab osztrák fiatal "meccsre szólított" minket! Na de nem ám akárhogy. Öregem, a kissrác letépte magáról a kabátot és úgy odavágta az ötvencentest az asztalhoz, hogy szinte megállt a szaunázástól amúgy is nyugodalmasan dobogó szívem. Ezek után székhez verte a sapkáját, mert a földön nem volt erre hely, elfordította fejét, és mindenfélét üvöltözött, mintha a győzelemről és a legjobbak dicsőségéről. A szavakat nem értettük ugyan kristálytisztán, mert olyan akcentusban beszélt, amilyenhez foghatót még soha nem hallottunk sem itt, sem máshol a nagyvilágban - részeg osztrák fiatal akcentus lehetett - de a gesztusokból értettünk, következhetett a meccs. Na mire tippeltek? Hát persze, hogy elkentük őket, mint ír vajat a pirítóson. Ekkor történt meg az, ami még a foci történetében soha: a magyarok legyőzték az osztrákokat.
Még egy kicsit gondolkoztunk, hogy kipróbáljuk-e a csövet is, de féltünk, hogy lecsuknának kiskorúak megrontásáért, ezért szépen fizettünk, és hazamentünk. Gyerekek tizenakármennyi eurót ittam el, melyhez tartozott két sör és két Repülő Szarvas, de bódulatnak még szelét sem éreztem... Otthon ötezerből azért már be lehet rúgni... (Nem, nem járt itt sem még a Télapó, ez másféle szarvas volt, olyan italféle.)
Szóval hazamentünk lefeküdni. Reggel méltatlankodva ébredek, hogy kopognak az ajtón. Elképzelni nem tudtam, hogy ki merhet engem ilyen hajnalban zavarni, de persze összeszedtem minden nyugalmamat és kinyitottam az ajtót. Reggelihez hívtak. Kiderült, hogy fél tíz volt, én meg tízkor kezdtem aznap... Már hiányoltak.
A délelőttöt nem mesélem, mert unalmas. Délután recin voltam, vidáman nézegettem a téli programokat a prospektushoz - egyébként vannak olllllyan vicces sportok, vagy mik! - na mindegy, nézegetem tehát ezeket, mire elkezdtek megérkezni a vendégek, persze mind egyszerre. Attól fogva, mint a mérgezett egér rohantam egyikkel a szobába, másiknak mondtam, hogy mi van, harmadiknak, hogy hova parkoljon, negyediknek nem tetszett a szobája, közben takarítottunk gyorsan másikat, közben fent csengettek, közben egyik nem akarta ideadni a foglalás-papírját, és négyre úgy éreztem magam, mint három citrom. Eztán következett a vacsoráztatás. Lezavartuk egy óra alatt. A pincér kolléganőmmel - Timinek hívják, csak hogy majd tudjátok - nagyon jól együtt lehet dolgozni. Na jó, összetört közben egy készletnyi tányér, kevesebbet számolunk a sörös és boros poharakból is, és véletlenül három vendéget is likvidáltunk a repülő késekkel, de amúgy tényleg minden oké volt.
Aztán mostam.
Kedden megyek túrázni megint, csak ketten Vicával. "Majdnemfelfedezünk" egy új túraútvonalat, hogy majd oda is lehessen vinni a népeket. Azért csak majdnem, mert ő már volt egyszer, de akkor annyira rohant, hogy nem akar még elindulni arra csoporttal. Meg különben is na, akarunk egyet sétálni, jó? Próbálok majd fényképezni, ha nem fagy megint le a gép...
Most lefekszem, holnap 11-kor kezdek, elég ciki lenne elaludnom...

Ákosnak a pincéből üzenem a Vendégek és a borz című bejegyzésemhez kapcsolódóan, hogy nem azért csináltam neki a világ legjobb cappucinóit, hogy most érezze úgy, hogy igazán kollégák lettünk, amikor már nem is vagyok ott, de hozzáteszem parantézába, hogy értem a dolgot, átérzem és elfogadom.
Minden tiszteletemet küldöm továbbá azoknak is, akik szeretettel gondolnak az írásaimra, köszönöm Édesanyámnak, Édesapámnak, köszönöm Nektek drága barátaim, köszönöm a tanító néninek, az 5-8-as magyar tanáromnak, köszönöm az életnek, a világnak, Istennek, és utoljára, de nem utolsó sorban a könyveknek, első sorban Rejtő Jenőnek, Karinthy Frigyesnek és Tamási Áronnak, de mindenképpen kiemelve még sok nevet, amit most nem emelnék itt ki, és még köszönöm Nagytatámnak, aki tudom, hogy büszke lenne rám, sőt mind a kettő és a nagymamáim is büszkék lennének, és még a testvéreimnek is köszönöm, és a rokonoknak is mind, és mindazoknak, akiket nem soroltam itt fel. Köszönöm, köszönöm.

Dolgok

Már megint túl sok időt hagytam ki... Elnézést. Nagyon sokan voltak most a hotelben, és sok volt a munka. Ezen a héten egy icipicit elfáradtam azért.
Átköltöztem egy másik szobába:). Fortissimának maradnia kellett, de nem volt megsértve önérzetében, mivel rövidke életének nagy részében azért ott voltam mellette. Hamarosan kitakarítjuk a szobát, és Fortissimának sajnos meg kell halnia... Ezért sem morgolódott, indiai a lelkem, és hiszi, hogy legközelebb kiskutyaként születik újra, és iiii-ii-iiii hejyett már vau-vauval értekezik a társaival. Minket embereket még mindig nem fog megérteni, és mi sem őt, de bizakodó az elkövetkezőkkel kapcsolatban. Tudja, hogy egyszer eljön a pillanat, amikor minden világos lesz számára az emberi léttel kapcsolatban.
A facebookon találtok képeket, mert ide nagyon nehezen lehet feltölteni őket.
A szobámról is mellékeltem egy képecskét, illetve az utolsó kép a szobám ablakából készült, tehát reggelente ez a wiew fogad.
Örömömre egyre jobban megy a német, és egyre jobban kiismerem a hotel ilyen-olyan dolgait is.
A vendégek vegyesek, vannak jófejek és vannak kevésbé azok, de általában kedvesek itt az emberek. (Még mindig... )
Kitaláltam, hogy miként fogom kicsinosítani a szobácskámat, már csak azt kell kitalálnom, hogy mikor :P. Egyelőre nincs rá időm. Persze majd lefotózom azt is, és elküldöm Nektek. Képzeljétek! Tibor megengedte, hogy pirosra fessem a szobát, ha lehúztam már egy szezont és még mindig maradni akarok.
Ja és azt is képzeljétek, hogy fizikailag teljesen rendbe jöttem. Egészséges vagyok, mint a makk! Máris látom, hogy milyen jó hatással van rám ez a környezet. Hiába na, nem véletlenül vágytam mindig ilyen helyre lakni, élni.
A sok munka boldog pihenést jelent. Itt más a pihenés fogalma, mint otthon. Este, amikor mindennek vége van, az ember érzi, hogy kellemesen elönti a testét a fáradság, és minden perc pihenést élvezni tud. Munka után leülök a konyhába, és nézem ahogy a többiek még sürögnek-forognak. Ilyenkor pontosan tudom, hogy mit jelent PIHENNI. Ha egyszer majd képes leszek elmondani, megfogalmazni, akkor elmondom.
Kérlek bocsássatok meg, hogy a mai bejegyzésem nem a szokásos hangulatában íródik :). Kevesebb időm van most rá, és igyekszem összefoglalni a dolgokat.
Mindannyiotokra sokat gondolok. Ezer meg ezer emlék van egyszerre az agyamban, és egyre nagyobb szeretettel gondolok rájuk. Hogy hiányoztok-e... Hiányzik talán egy-két dolog, de Ti velem vagytok, ezért sosem kell hiányoznotok :). Várom, hogy újra találkozzunk, igyunk egy sört, egy jó pohár vörösbort és beszélgessünk egymással.
Mindenkivel tudatom, hogy nagyon boldog és elégedett vagyok. Nincs stressz, nincs morgás, morcolás, minden nyugodt és vidám, még az olykori sok dolog ellenére is, ezért hát örvendjetek nekem, de ne hiányoljatok. :)
Puha-meleg bolyhosokat küldök Nektek sok-sok szeretettel.

Az első hó

Ma reggel gyönyörű látkép fogadott. Annak reményében feküdtem le tegnap, hogy a borz nem tér vissza éjjel, hogy az idegeimre menjen. Nem tért vissza. Vagy csak nem hallottam, mert úgy aludtam, mint a bunda.
Szóval reggel kelek szépen, mint minden reggel, letusoltam, mint minden reggel, felöltöztem, mint minden reggel, és lementem a konyhára kávét szerezni. Miután mindent megszereztem, hogy boldogan indulhasson a reggelem, szépen kimentem a teraszra, hogy elszívjam a neos reggeli cigit. Figyeltem ám, hogy időben legyek! ;)
Na és akkor tehát szóval, ahogy így kilépek a személyzeti teraszra ezt láttam:


Na hát ez olyan szép volt, hogy gyorsan felrohantam a gépemért, és csináltam egy képet Nektek, hogy ti is jussatok egy kis élményhez, ha már ilyen kapcsolatokkal rendelkeztek, mint én. Csináltam ugyan egy második képet is, ahol a háttérben lévő hegyek is látszanak rendesen - nem csak éppenhogy kivehetően, mint ezen- de azt sajnos nem ismerte fel a "kompjúter" másoláskor, ezért szt most nem láthatjátok. Reggel még csinálok, és holnap felteszem;).
Még Breenek mondtam, hogy szedtem neki egy ollllllyan szép kövez, hogy csak na, és azt mondta, hogy csak akkor hiszi, ha látja, s most, hogy már tudom, hogy hogyan kell képet tölteni a blogra, (egyébként nem nehéz, ugyanaz a szisztéma, mint a szonárnál), azt is feltöltöm. Ugye széééép? Majd lefényképezem a nagyot amiről törtem.Na aaaaz az iazán szép!
Most megyek vacsizni. Pá-pá.

A vendégek és a borz

Bár nem is kommenteltek, így nem is érdemlitek meg a következő bejegyzést, mégis írok, hogy hétfőre legyen mit olvasgatnotok.
Ma volt az első igazi nap. Az egész szálloda megtelt és ráadásul majdnem mind érkező vendégek voltak, ezért a takarítástól a recepción és az éttermen át mindenki úszott. Csak hogy szebb legyen a nap, még az áram is elment majdnem minden szobában az egyik szárnyban, és pont akkor jött a dömping. Ömlöttek befele az emberek, egyiket csekkoltad, másik sipítozott, hogy nincs parkolóhelye, harmadik, hogy nincs áram, negyedik, hogy hideg van, ötödik, hogy van-e térkép, hatodik, hogy lesz-e vezetett túra. És persze mindezt egyszerre.
Reggel takarítással kezdtünk, mint az őrültek nyomtuk a tizennyolc szobát négy óra alatt, mert aznap mentek el a vendégek tízkor és kettőkor érkeztek is meg az újak. Aztán megebédeltem, és volt 3 óra szünetem. Gondoltam, hogy alvással fogom tölteni, miután az éjjel majdnem semmit nem aludtam, mert igazán nagyon fura hangokra ébredtem... Tudni kell, hogy egy elkülönített szárnyban lakok, ahol egy lélek sem lakik rajtam kívül - vagyis ezidáig, mert most már ide is beköltöztek - és ennek dacára én konkrétan hallani véltem a járkálást. Elsőre kilopakodtam, hogy lássuk, ki lehet az, aki ilyenkor járkál - ez volt éjjel háromkor -, de hogy senkit nem láttam, visszahúzódtam a szobába és magamra zártam az ajtót. Szépen lefeküdtem, mint aki jól végezte dolgát, és egyszer csak hallom, hogy fölöttem, ahol már csak a padlás van mellesleg, valaki újra zajong. Na ettől úgy be szartam, hogy attól fogva felkapcsolt villanyokkal és nyugtatózenével figyeltem feszülten az éjszaka neszeit. Egyszer egy pillanatra elbóbiskoltam, de olyat találtam álmodni, hogy aki azután aludni tud, ember a talpán, ha én mondom. Szóval virrasztottam. Aztán persze másnap - azaz ma - kiderült, hogy aggodalmaimat és végtelenül kellemetlen éjszakámat egy borz okozta, aki előtte való éjjel a főnökömet verte át, aki elszántan mászott a terasz külső falán a tetőre, hogy elkapja a betolakodót - nagyon elszánt volt - , és ahogy húzta magát fel az esőelvezető csatornán, szembetalálta agát egy borzzal... Szóval a borz volt. Legalábbis nagyon remélem. Na mindegy is, tulajdonképpen csak azért volt ez fontos, hogy értsétek, milyen szívesen aludtam volna még egy-két órácskát délután. Na ez a tervem rögtön romba is dőlt, amikor elkezdtek jönni a kedves vendégek, mert egyszer csak szelíd kopogásra ébredek. Na nem a borz volt, hanem három kollégám. Jöttek tévéért... Nincs is tévé a szobámban. De hát mindegy, ha már felébredtem, letusoltam, rendbe tettem magam, és kényelmesen lesétáltam a recepcióra. Erre meg az fogad, amit a legelején meséltem... Pl. később volt egy vendég, aki reklamált, hogy nem megy a tévéje, na odacipeltünk egy másikat, mire kiderült, hogy csak nem volt bekapcsolva...
Ja te! Meséltem, hogy milyen vagány söröket tudok csapolni. Gábor azt mondta, hogy már profinak számítok, de szerintem csak viccelt :D:D:D.
Most pedig megyek és elszipok egy cigit. Mára ennyi azt hiszem elég lesz.

ííííííí-ííí-íííííííííííííí-íí.

Na jó. Egyesek azt mondták, hogy a blognak az a lényege, hogy gyakran írogat az ember lánya. A fene nagy helyzet az, hogy eddig ismerkedtem az itteni világgal, és magamnak gyűjtöttem az információkat, de különben is mindig csak ugyanazt tudnám leírni újra, meg újra. Például, hogy szép a táj, hogy nagyon jó nekem, hogy élvezem a munkát, hogy olyan jó érzés, hogy megbíznak bennem, és kikérik a véleményemet egyes dolgokban. Ja téééélleg, erről még nem is írtam.
Szóval az van, hogy fene jó érzés ám, amikor az ember odamegy valahova, és elmondja, hogy milyen tapasztalatokra tett szert élete során, és aztán a főnökei ezt értékelik. Amikor megkérdezik, hogy mit látok jónak és mit rossznak, és aztán nem puffognak a hátam mögött, hanem megkérdik, hogy mit változtatnék. És valóban - ezen marhára meglepődtem egyébként - de igazán, csakugyan megkérdezik akkor is, amikor helyzet van. És jól esik látni, hogy értékelik az ötleteimet, és jó, amikor azt mondják, hogy akkor csináljuk így, ha így jobb. Ezt az érzést gyerekek sajnos sokan közületek nem ismerik. De ha már annyi mindent elhisztek nekem, akkor higgyétek el, ez baromi jó érzés ám. Az embert tettre készteti, és arra, hogy mindenből a maximumot hozza ki.
És azt meséltem, hogy első egy-két nap akkora erőfeszítés volt németül beszélnem, hogy szinte képtelen voltam egy épkézláb mondatot elmondani? Na ha nem meséltem, akkor most már tudjátok, és most már azt is tudjátok, hogy egyre jobban megy a dolog :).
Már a telefont is tudom használni. Na nem arra gondoltam, hogy meg tudom nyomni rajta a gombokat, hanem hogy beszélni tudok rajta, bizony ám. Ne nevetgéljetek, mert az igenis sokkal nehezebb, mint élőben! Nem tudom, hogy az jó-e, vagy sem, hogy nem csak németül beszélek, hanem magyarul is sokat - sőt többet -, de az biztos, hogy kényelmesebb. És hát persze hozom a formámat itt is. Na kinek jár a szája egész nap?? Hát persze, hogy nekem. Lehet, hogy nem tökéletesen helyes, amit mondok, de beszélőkém aaaaaz van. (Ugye...)
Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy bemutassam Nektek új barátomat Fortissima Finguszt. Ő kérem egy egészen aprócska pókocska, és a szobám sarkában lakik. Megegyeztünk, hogy csak mértékkel szívja a véremet majd, cserébe itt lakhat és megfogja a szunnyogokat. Magam is nagyon meglepődtem, hogy Fortissimának hívják, de aztán, amikor a vezetéknevét is mondta - mert így mondta, hogy: "Fortossima. Fortissima Fingusz. Örvendek."- akkor már tudtam, hogy csak a Brian életéből lophatta a nevet. Először nem akartam szólni neki, mert nem akartam mindjárt elrontani az éppenhogy szövődő barátságot, de gondolom meglátta a szememben a kétkedést, mert később elmondta, hogy neki tulajdonképpen nincs neve, mert a pókoknak általában nincs, csak ő nem akart tovább élni név nélkül, mert úgy nem köthetett barátságot senkivel, és ez volt az egyetlen név, amire emlékezett egy régi lakós filmjei közül. Végül is ez megérthető, sőt, sajnáltam is szegényt egy kicsit, mert ugye mit mondjon, ha valaki megkérdi: "Hogy hívnak?" ... Azt mesélte, hogy egymás között úgy beszélgetnek egymással, hogy: "ííííííííí-ííí-ííííííííííííííí-íí." és mivel ezt mi nem értjük, ezért nem beszélgetnek velünk a pókok.
Nnnnna. Most, hogy mindezt tudjátok, már többek vagytok annál, mint amikor még nem tudtátok. Még írok. Szvér.

Az élet napos oldala

Hát itt vagyok megint. Kerítettem rá időt, hogy felvéssek egy pár sort "az éterre", csak hogy lássátok, milyen is annak, aki Budapestet egy csendes kis hegyi falura cseréli.
Azóta, hogy megérkeztem (4 napja), voltam már recepciós, takarító, ééééééééés túrázni is voltam - munkaidőben :). Na, csak hogy jobban értsétek, ez nem azt jelenti, hogy ellógtam túrázni, mert valamelyik kellemetlen személyiségemet hagytam itt dolgozni, hanem azt, hogy olyan jó nekem, mert vannak vezetett túrázások, és elkísértem egy csoportot, merthogy kérlek szépen, ha úgy alakul, akkor majd én is vezethetek túracsoportokat. Ezt persze úgy nem lehet, hogy még soha nem jártam le az útvonalat előtte. Szóval gondolom megértitek, hogy nem hiányzik a város a felgyülemlett szmoggal, az autóktól hangos utakkal, az átkelésre tökéletesen alkalmatlan átjárókkal, stb. (még sorolhatnám...) Hiányzik viszont sok minden más, pédául ti, az esti borozgatások a terszon, a kómás reggeli kávézások, az esti búcsúcigi, és az Avar galéria. (És persze ezt is sorolhatnám...)
Reggel jókedvűen ébredek, ami mostanában igen új élménynek számít, ezért ennek külön örvendezek. Ha beleharapok a levegőbe, megértem, hogy miért akartam ennyire ilyen helyen lakni. Még akkor is, ha fórrón süt a nap, a sziklák közé érve megérzem a friss hűs szelet, amint az arcomat csipkedi. Ha elnézek a messzeségbe, a szemeim boldogan pihennek meg egy-egy távoli hegy csúcsán, és érzem, hogy minden sejtem pihen. Egy időre még az otthon maradt kellemetlen emlékeim is olyan mélyen elásták magukat a lelkemben, hogy semmi, de a világon semmi nem tudott elkeseríteni. Este, amikor már minden csendes, elmegyek egyet járni, vagy csak kiülök az ajtó elé örömködni. Reggel a tehenek nyakában csilingelő kolompok képezik az egyetlen zajforrást, és most már magam is úgy érzem - hogy mindezt leírtam -, hogy egy amerikai film forgatókönyve ez, és nem a valóság, de higgyétek el, minden úgy igaz, ahogy itt leírtam. Persze nem mondom, hogy semmi nem változtathat ezen, de egyelőre ez a helyzet, és én addig élvezem, amíg csak lehet.
Gyerekek! Visszatért az optimizmusom :D.
Hát jó, mára ennyi.
Ja és Bree! Olyan követ szedtem Neked, amilyenhez hasonló szépet Te még éééééletedben nem láttál.
Na ezer és ezer cuppantás mindannyiotoknak.
U.i.: Majdnem bemásoltam Nektek egy régebbi írásomat, de szerencsére újraolvastam, és olyan depis szegény, hogy már csak a kukába jó.

Dö veri först déj...

Délután érkeztünk, a napon meleg volt, az árnyékban hideg, a falu ugyanolyan kicsi és jelentéktelen, mint amilyennek megismertem. A személyzet teljesen kicserélődött a szállodában ez alatt a másfél hónap alatt... (?) Miután kiderült, hogy csak engem vártak, meg hogy egyébként is kissé kaotikus a helyzet, szereztünk szobát magunknak, lepakoltunk és gyorsan elmentünk sörözni. Először azt hittük, hogy mindenki meghalt, vagy ilyesmi, mivel az egész településen egy lélek nem mozgott. Üresen szomorkodtak a kihelyezett asztalok a székekkel, minden zárva volt, és a nagy csendben csak a mi fényképező gépeink kattogását lehetett hallani.
Na mindegy, azért rendeltünk egy-egy sört meg egy pizzát az egyik közel eső helyen, ami a látszat ellenére nyitva volt. Mit mondjak, nem sütött oda a nap... Szóval pokoli hideg volt, és ráadásul egy madár is leszart, amit Bree feltétlenül jó jelnek könyvelt el. El is mennék hétfőn lottóért, de sajnos mire végzek, már zárva lesz a lottózó...
A szobám jelenleg egy átlagos hotel szoba, ahol olyan hideg van, hogy ha kintről bejövök, akkor kabátot kell felvennem. Még egyáltalán nem biztos, hogy ez lesz a végleges szobám, bár a hideg szempontjából szinte mindegy is. Máris látom, hogy túl sok cuccot hoztam... Naa nem baj. Visszatérve a hideghez, senki nem tudja, hogy hol kell bekapcsolni a fűtést... (És a vendégek? Fagyjanak meg?)
A kollégák jófejeknek tűnnek. Már tudom kinek mi fáj... Remélem, hogy nekem nem fognak hasonló dolgok fájni, mert akkor jövő héten hazautazom.
Az albérletet még nem kéne felmondani minden esetre :P.
Jesszus! Széééét fagyok!!! Azt hiszem elmegyek megkeresem hol lehet bekapcsolni a fűtést...
(Sajnálattal közöljük, hogy az itt közzétett rövidke bekezdés kimoderálásra került. :D)
A táj gyönyörű viszont. Még mindig.
írnék még, de ha azonnal nem hagyom el a szobát, megfagyok...

Hova tovább?

Rájöttem, hogy nehéz lenne megosztanom mindent mindenkivel, akivel szeretnék. Unnám leirni ugyanazt százszor, de háromszor, vagy akár kétszer is. . . Talán egyszer menni fog. . .

Szóval itt lehet majd elolvasni a hangulatomat és az életem eseményeit.

Itt.