Férfiak...

Vagy inkább: Fééééééééérfiak...
Békés beletörődéssel takarítgatunk Virággal a harmadik emeleten, amikor egyszer csak megjelenik a kedves vendég, és végigheveredve a még félig vetetlen ágyon, bekapcsolja tévéjét, és egykedvűen szívogatva lyukas fogainak egyikét, nézni kezdi a havazós képernyő sugározta autóversenyt, vagy mifélét. Egy darabig csak néztem rá, majd a porszívózás előtt bátorkodtam megkérdezni, hogy miért cserélte az éttermi hatalmas plazmatévét a hangyás szobaira. "Nem megy" - aszongya... "Nem? Hát hogyhogy?" "Hát a pincér ott próbálta megjavítani, de nem megy. Nincs se kép, se hang." Na, mondom magamban, lemegyek, megnézem. A pincér vörös fejjel szórta a szitkokat az étteremben, a kábel végéről hiányzó dugó többfelé szerte hevert a földön, a tv megadta magát egészen, halkan sistergett a falon. Szinte szólni se mertem, a feszültség uralta hangulat bűze betöltötte a helységet, a düh szikrái pattogni készültek a nyomasztó csendben. Lassan, nagyon lassan összeszedtem a darabkákat, egy életlen konyhakéssel drótot vágtam a műanyag alól, közben áldottam a percet, amikor Apu minden ilyesmire megtanított, sose lehet tudni alapon, összeraktam a dugót, helyreigazítottam a bemenetet, rácsatlakoztattam a tévére, majd a kábel másik felét bedugtam a falba... Csak annyit mondtam: "Mielőtt darabokra szedted ezt a felét, nézted volna meg, hogy a másik be van-e dugva..."
Ugyanezen a napon egy másik kollégám, akinek egy mp3 lejátszót adtam, hogy jobban menjen a futás - savanyú a szőlő alapon, de szomorú tekintettel hozta vissza az élettelen használati tárgyat. "Nem működik, de nem baj, mert úgy sincs rá szükségem." "Hát hogyhogy nem működik? Én egész jól tudtam használni..." Nem tudja, neki nem meg, ő már mindent nyomott rajta, de nem megy, ezért visszaadja és nem is kell neki különben sem. "Jó" - mondtam - "tettél bele elemet?" "Jaaaa? Hogy kell bele elem?" "Hát igen... kell bele..." "De hova kell tenni?" Megmutattam... Beletette, majd azért már tartva az esetleges kellemetlen reakciómtól, mintegy mellékesen megjegyezte az ajtóból, hogy most már ad életjelet, de nem indul el a szám. A szememet olyan vékonyra húztam össze, hogy világossá váljon számára, magamban azt gondolom: "Fééééérfiak...." Csak hogy biztos legyek benne, hogy megvetésem eljutott gyöngécske agyáig, fennhangon is hozzátettem ugyanezt, majd még azt, hogy "Nyomd meg a Play gombot..." _és azt már csak gondoltam hozzá, hogy "Te szerencsétlen." Udvariasan megkértem rá, hogy azonnal hagyja el a szobát, különben nyomban megüt a guta. Virág ekkor már a földön guggolva röhögött. Mindannyiunknak szép napja volt.
Akkor vagyok fer, ha elmesélem, hogy én sem vagyok azért mindig a toppon... Pl., amikor Virág kulcsát Gábor magával vitte Zell-be, és már mindent kipróbáltak, hogy Virágot bejuttassák a szobába, én készségesen felajánlottam szolgálataimat. Ez azt jelentette, hogy miután csattal nem sikerült bejuttatnom Virágot a szobába, dirndl-be egy jól irányított rúgást mértem az ajtóra, ami hatalmasat reccsent és végigszaladt rajta egy repedés. Már éppen a következő rúgáshoz készítettem tapasztalt lábamat - hiszen anno saját lakásomba is ilyenformán jutottam be - amikor Csaba, a hatalmas ricsajra felriadva megjelent a folyosó végében. Szemében érdeklődés tükröződött, kezében feszítővas lógott, és az elismerés érzése közé vegyülhetett egy kis gúny is, azt hiszem. Lazán végigsétált a folyosón, nekifeszítette a feszítővasat a zárrésznek, és egyetlen mozdulattal kikattintotta a nyelvet a tokból. Én ekkor szerencsére már nem voltam jelen, hogy el kelljen viselnem a kudarc megalázó érzését, de azóta is élénken él bennem ez a történet, és megvetésem mások hülyeségei iránt ennek mértékéhez arányul.
Most pedig lefekszem, szép álmokat.