Szeretettel nyílik - a réten...

Volt egyszer, hol nem volt, az Óperenciás tengeren túl, az Üveghegyen is túl, ott, ahol a kúrta farkú malac túr, sőt, még azon is túl, volt egyszer egy rét. A réten ezer számra nyíltak a virágok, kékek, pirosak, sárgák és ezer más színűek. Mindenkinek nyílt virág azon a réten, és az emberek ellátogattak olykor a virágokhoz, megszagolták, megérintették és csodálták őket, a virágok pedig csak nőttek, és egyre szebbek lettek, míg egy napon az egyik ember elkerített egy virágot, kis faágakból tákolt kerítéssel, és azt mondta: "Ez a virág mostantól csak az enyém. Minden nap meglátogatom, locsolgatni fogom, beszélek hozzá, megszagolom és megérintem. Megszerettem, megszereztem." Az emberek eleinte csodálkoztak, de aztán egyre többen és többen kerítettek el virágokat maguknak. A virágok tovább nyíltak növekedtek, és örvendeztek a látogatásoknak és a kedvességnek, de egymást nem láthatták többé és ez elszomorította őket. Éjjel a széllel küldtek egymásnak üzenetet, nappal az ég tiszta kékében mosolyogtak egymásnak. Aztán egy napon, az egyik ember kivitt egy hatalmas ásót a rétre, és kiásta a virágot, amit elkerített, és cserépbe tette. Azt mondta: "Én annyira megszerettem a virágomat, hogy hazaviszem, kiteszem az ablakba a fényre, hogy minden órában megnézhessem, beszélgetek vele, meglocsolom és csodálom őt." A többiek csak néztek tágra nyílt szemekkel, de aztán egyre többen ásták ki a virágaikat, hogy otthonukba vigyék, mert látták, hogy az embernek jó, mert nem jön már a rétre, mert a virágja mindig vele lehet.
A rét tele lett lyukakkal, az ablakokban ott pompáztak a virágok, az emberek az otthonaikba zárkóztak a virágaikat szeretni és hamarosan elfelejtették a rétet.
Ahogy telt múlt az idő, a virágok egyre fakóbbak lettek, nem látták egymást, nem tudtak a széllel üzenni, és nem tudtak egymásra mosolyogni a kék ég tiszta tükrében. Aztán egy napon az ember nem ment az ablakhoz, hogy megnézze a virágját, nem locsolta meg és nem beszélgetett vele. A többiek csodálkoztak, de aztán egyre többen hagytak ki egy-egy napot, majd többet, és egyre többet, és a virágok elkezdtek hervadni. Egyre kisebbek lettek, egyre fakóbbak, és egyre szomorúbbak. Aztán egy sokadik napon az ember odament az balakhoz, és látta, hogy a virágja elhervadt. Azt mondta: "Ez a virág nem szép már, nem gyönyörködteti a lelkemet, nincs illata, nem jó megérinteni." Fogta a cserepet, és kidobta. A többiek csodálkoztak, de egyre többen látták, hogy a virágjuk elhervadt, így hát ők is kidobták őket.
Aztán egy napon így szólt az ember: "Elmegyek a rétre és kiások egy másik virágot, hogy gyönyörködhessem benne, aztán, ha elhervad, eldobom, és másikat ások ki magamnak." És a többiek csodálkozás nélkül követték, hogy új virágokat ássanak ki.

Boldog Karácsonyt

A prófétával néhány éve "ismerkedtem meg". Most újra "találkoztam" vele. Egy kis részét megosztanám veletek.

"...És akkor Almitra azt mondá: Beszélj nekünk a Szeretetről.
És ő fölemelte fejét, és az emberekre nézett, és csöndesség szállott reájuk. Aztán fennszóval ezeket mondotta:
Amikor a szeretet int felétek, kövessétek őt,
Jóllehet minden útja nehéz és meredek.
És mikor szárnyai átölelnek, engedjétek át néki magatokat,
Jóllehet a belsejében rejlő kardok sebet ejthetnek rajtatok.
És amikor szól hozzátok, higgyetek szavának,
Jóllehet hangja összetörheti álmaitokat, miként az északi szél pusztává sepri a kertet.

Mert amiként a szeretet koronával ékesít, azonképpen fog keresztre feszíteni is. Amiként növekedésteket segíti elő, azonképpen nyeseget is.
Amiként felszárnyal magasságotokba, és megsimogatja leggyengébb ágaitokat,
Azonképpen száll le gyökereitekhez is, és megrendíti őket a földhöz való kapaszkodásban.
Mint a gabona kalászait, úgy gyűjt be benneteket magának.
Kicsépel benneteket, hogy mezítelenné váljatok.
Megrostál benneteket, hogy megszabadítson a pelyvától.
Fehérre őröl benneteket.
Megkeleszt benneteket, míg képlékennyé nem lesztek;
És azután szent tüzére vet benneteket, hogy szent kenyérré legyetek Isten szent lakomáján.
Ezt teszi véletek a szeretet, hogy megismerjétek szívetek titkait, s e tudás által az Élet szívének egy darabjává váljatok.

Hanem ha félelmetekben a szeretetben csak a békét és az örömöt keresitek,
Akkor jobb, ha elföditek mezítelenségteket, és elmentek a szeretet szérüjéről
Az évszakok nélküli világba, ahol nevethettek, de nem teljes szívből, és sírhattok is, de minden könnyet nem sírhattok el.

A szeretet nem ad egyebet, mint önmagát, és nem vesz el semmit, csupán önmagából.
A szeretet nem birtokol, és nem birtokolható.
Mert a szeretetnek elég a szeretet.

Amikor szerettek, ne mondjátok: "Isten a szívemben lakik"; mondjátok azt: "Isten szívében lakom".
És ne gondoljátok, hogy irányíthatjátok a szeretet útját, mert a szeretet, ha méltónak talál rá, maga irányítja majd a ti útjaitokat.

A szeretet nem vágyik egyébre, mint beteljesíteni önmagát.
De ha szerettek, és a szeretet vágyakat ébreszt, legyenek ezek a ti vágyaitok:
Hogy összeolvadjatok, s legyetek olyanná, mint a sebes patak, mely az éjszakában zengi dalát.
Hogy megismerjétek a túlságos gyengédség kínját.
Hogy a szeretet megértése ejtsen sebet rajtatok;
És hogy véreteket akarva, derűsen hullassátok.
Hogy hajnalban szárnyra kelt szívvel ébredjetek, és hálát adjatok az új napért, mely szeretetre virrad;
Hogy délben megpihenve a szeretet mámoráról elmélkedjetek;
Hogy az est leszálltakor hálával menjetek haza;
S ha nyugovóra tértek, ajkatok azért mondjon imát, akit szerettek; dalotok őt dicsérje."

Kahlil Gibran, A próféta

Elpusztíthatatlan II.

Hát igen, az esőcseppek átváltoztak hópelyhekké, és már ki tudja melyik reggelen, de valamikor mostanában elkezdett pilinkélni a hó. Reggel vidáman néztük, ahogyan elfedi a szomszédos dombok legelőit, és délután hógolyópartyt rendeztünk - csapatostul. Ennek a szerencsés feszültségoldásnak még csak Vica esett áldozatául, estére leragasztott szemmel nyomult a privátban, nem kis lelkiismeret furdalást okozva ezzel Tomának, aki a szemének kidobását egy jól meggyúrt hógolyóval elvégezte. (Helyesbítek: Vivának továbbra is van szeme, csak szúrt neki, ezért volt leragasztva) Néhány nap múlva magára hagytuk a hotelt, a vendégeknek kikészítettük a kulcsokat a recepció pultjára, hogy ha közben megérkeznének be tudjanak hatolni a szobáikba, mi meg elmentünk a szomszédos dombra szánkózni. Ezen akciónknak több áldozata is lett, az egyik egy keményen összetákolt szánkó volt, a másik két áldozat két műanyag izé, amit csúszkálásra használtunk, a negyedik pedig jómagam... Már az elején felmásztam a dombtetőre, egy előzőleg jól kiszemelt helyre, és onnan bámultam a havas tájat, és mivel azt gondoltam, hogy nem lesz ember, aki oda felhúzza a szánkót, lekiabáltam, hogy ha felhúzza valaki, akkor én egy életem, egy halálom, leereszkedek a mélységbe. Sajnos akadt ember, aki megtette ezt a látvány kedvéért, és én már fele úton elkezdtem meggondolni magam, de hát ha már megígértem, nem vonhattam vissza, ezért némi vonakodás és erőgyűjtés után lábam közé kaptam a szánkót, elrebegtem egy gyors imát, és ereszd el a hajamat, nekivágtam a domboldalnak lefele. Egy darabig derekasan megtartottam a szánt egyre jobban hánykolódó testem alatt, de végül egy ugrató véget vetett boldog száguldásomnak, levetett magáról ideéglenes járgányom, kéjesen tovasiklott a cél felé, míg én Isten tudja milyen alakzatokat felvéve alábucskáztam az oldalon. A többiek majd meg szakadtak a röhögéstől, bár esküdöztek, hogy próbálták visszatartani, és közben azon rimánkodtak, hogy csak éljem túl, meg hogy "ilyen esést!" stb. A kezdeti sokk megszűntekor felálltam, és meglehetősen határozatlanul intettem a többieknek: Aggodalomra semmi ok, élek. Ennek mindannyian örültünk, de úgy döntöttünk, hogy ezek után inkább hógolyózunk. Azért Gibi még ereszkedett kettőt, amiből egyet bukott el, kevésbé csúfosan, illetve Zsuzsival ereszkedtünk még egyet, aminek az eredménye az volt, hogy Zsuzsi arccal a hónak csúszott néhány métert, én elegánsan a nyomában, utolsó erőmmel még megállítottam a nyomunkban suhanó szánt, Gibi összetörte az egyik szánkót - na nem erőpróbából, hanem az utolsó ereszkedés jogán, és mindannyian lesétáltunk a domb aljába hógolyó csatát vívni. Igazán jó volt.
Estére bekékült a jobb combom, és pokolian fájt, a másik oldalamon kiment a csípőm, reggelre bekékült a gerincem mentén egy keskeny sáv, a bal kézfejem egy része és a bal sípcsontom. Délután feltettem a függönyöket a régi szárnyban, amitől - miután egész végig feltartott kézzel ügyködtem, mint egy megbüntetett kisgyerek - izomlázat kapott mindkét lapockám, és másnapra nem tudtam felemelni a kezeimet csak könyökmagasságig, majd végezetül beletérdeltem a recepción a félfába, így most a térdem is alig hajlik. Amúgy jól vagyok, komolyan. Az egészben az idegesítő csak az, hogy két nap múlva felmegyek - mennék - egy kis hegyi házba lazulni, de ha így folytatom nem tudok felmászni... Apropó, amíg ott leszek, nem lesz net, sem telefon, sem semmi nem lesz - és ez nem egy jóslat, ez a valóság, tehát ne várjatok, nem leszek. Majd megírom, hogy milyen volt. Addig is búcsúzom, és felbicegek lefeküdni.